Torockó története

Torockó (románul Rimetea, németül Eisenburg) a Torockói-hegység szűk medencéjében fekszik, a keletről fölé magasodó Székelykő alatt. Első írásos említése 1257-ből való. Évszázadokon át a vasbányászat és a vasművesség határozta meg az életét: 1493-ban mezővárosi, 1666-ban városi rangot kapott, és Erdély egyik legfontosabb vasfeldolgozó központja lett. A bányák kimerülése után visszasüllyedt faluvá, de épp ennek köszönhető, hogy 19. századi arculata szinte érintetlenül megmaradt.

A vasbányászat

A vasművesség a 14. század végén vagy a 15. század elején lendült fel, német bányászok megjelenésével. Sokáig úgy tartották, hogy a torockóiak ősei a felső-ausztriai Eisenwurzenből települtek ide egy 1291-es királyi kiváltságlevél szerint. Jakó Zsigmond történész azonban kimutatta, hogy ez az oklevél 18. századi hamisítvány; valószínűbb, hogy a forrásokban a 15. századtól felbukkanó néhány német család valamelyik felső-magyarországi bányavidékről érkezett.

A torockói lakos szabadon nyithatott bányát a határban. Az olvasztást és a kovácsolást közösségi munkamegosztásban végezték, a fújtatókat és a kalapácsokat a patak vize hajtotta. 1716-ban 16 olvasztókemence és 16 vízi kalapács működött a völgyben, a torockói mezőgazdasági szerszámokat Brassó, Beszterce, Arad és Debrecen piacain is árulták. A 18. század második felében a vajdahunyadi és resicabányai kohók versenye, a 19. században pedig az érc kimerülése a mesterség hanyatlásához vezetett. A lakosság fogyni kezdett: 1870-ben még 1810-en, 1890-ben már csak 1406-an éltek a faluban. A bányászat nyomait, a régi tárnaszájakat és szekérutakat ma is megtalálni a falu fölötti erdőkben.

A Thoroczkay család

A völgyet a tordai ispánság földjéből az Ákos nemzetségbe tartozó Thoroczkayak kapták meg, és a 13. század elejétől egészen az első világháborúig szinte folyamatosan uralták. Családi váruk a szomszédos Torockószentgyörgy fölötti mészkőszirten állt. A Székelykő nevét a hagyomány a tatárjáráshoz köti: a csúcson álló korábbi várat a kézdi székelyek mentették fel az ostrom alól, és a király 1257-ben nekik adományozta.

A vasművességből jómódúvá vált torockóiak a 16. századtól szívós harcot folytattak földesuraikkal a feudális terhek csökkentéséért. A legvéresebb összecsapásokra 1702-ben került sor, amikor a család az osztrák katonaság segítségét kérte, és Rabutin csapatai büntető rajtaütést hajtottak végre a városon; 1704-ben újabb megtorlás következett. Thoroczkay István Rákóczi oldalán harcolt, ennek is szerepe lehetett abban, hogy Tiege császári tábornok felrobbantotta a torockószentgyörgyi várat, és mindkét falut felgyújtotta. 1784-ben, a Horea-féle parasztfelkelés idején a szentgyörgyi udvarházak is leégtek. Ezután a torockóiak jogi úton próbálták igazolni régi szabadságukat: ekkor „került elő” az 1291-es kiváltságlevél másolata, és indult el a „nagy per”, amely eredménytelen maradt. A jobbágyságot végül az 1848-as forradalom szüntette meg.

Az 1870-es tűz

1870 tavaszán tűz pusztított a főtéren: a Felső és az Alsó Piacsorra egyaránt kiterjedt, és negyven gazda minden épületét elemésztette. Máig nem tudni, hogy véletlen vagy gyújtogatás okozta. A téren élő családok gyorsan és szinte egyszerre építették újra házaikat, de már nem fából, hanem kőből, és nagyjából egyforma magasra. Így alakult ki a főtér ma ismert, egységes képe: fehérre meszelt homlokzatok övpárkánnyal, zöld zsalugáteres ablakok, pilaszterek és stukkódíszek, kovácsoltvas zárak, pántok és ablakrácsok. Klasszicista stílusú kőházak már az 1820-as évektől épültek Torockón, de igazán a tűz utáni években terjedtek el. Mivel a bányászat nem sokkal később megszűnt, nagy építkezésekre már nem került sor, ezért ez az együttes szinte sértetlenül fennmaradt.

Unitárius hagyomány

Torockó a 16. század második felében tért át az unitárius hitre, és azóta is az maradt. 1595-ben már algimnáziumot működtetett, ahol több későbbi unitárius püspök, Kriza János néprajzkutató és Brassai Sámuel polihisztor is tanult, a román George Barițiu pedig itt végezte elemi iskoláit. A helyiek ösztöndíjjal segítették székely diákok tanulását, és a 18. századtól leánynevelő intézet is működött a településen. A falu közepén álló, lőréses kőfallal kerített unitárius templom tornyát egy 1623-as felirat keltezi, hajója 1802-ben épült. Az egyházközség ma is részt vesz a falu közösségi életében, a farsangtemetés szervezésében is.

A műemlékfalu

A 20. század végére sok régi ház került veszélybe; a szomszédos Torockószentgyörgy épített örökségének nagy része ekkor pusztult el. 1996-ban a Transylvania Trust alapítvány Román András műemlékvédelmi szakember kezdeményezésére, Budapest V. kerületének támogatásával programot indított: a tulajdonosok anyagi segítséget kaptak, ha házaikat az értékek megtartásával újították fel. 1999-ben Torockó elnyerte az Europa Nostra-díjat „a 138 hagyományos házból álló, egyedi népi építészeti együttes kiváló helyreállításáért”; ez volt az első romániai projekt, amely ezt a díjat megkapta. 2000 októberében Torockót védett építészeti és településképi övezetté nyilvánították. Itt áll a Kárpát-medence legrégebbi, eredeti helyén megőrzött parasztháza is, amely 1668-ban épült, és szintén a Transylvania Trust újította fel. 2017-ben Torockó épített öröksége felkerült a hungarikumok listájára. A műemlékvédelem nyomán a faluturizmus lett a fő megélhetési forrás: a helyreállított házak nagy része ma vendégház.